2019-02-27

„Az igazság egyértelműen a magyaroké” – mondta a szlovák történész, akinek felnyílt a szeme

Oszd meg másokkal is!

Hogyan reagál az egyszeri szlovák muzeológus, ha rádöbben, hogy egész életében központosított hungarofób agymosás áldozata volt?

Interjú Zuzana Falathovával

Nem tipikus felvidéki történet Zuzana Falathová – vagy ahogy bemutatkozik, Falath Zsuzsi – története.

A negyedrészt magyar, ám erről húsz évig semmit sem tudó lányt a szlovák történelemszemlélet fokozatosan lelepleződő hazugságai és a nacionalizmus ábrándította ki Szlovákiából – az igazságkereséséhez a kezdő lökést pedig magyar párja adta meg. Zsuzsival, Pozsony Városi Múzeumának legújabb kori történelem kurátorával Budapesten találkoztunk.

–  Babucs Zoltán, akivel a Felvidék 1938-as visszacsatolásáról szóló könyve somorjai bemutatóján találkozott, azt mondta nekem, hogy ön szlovák – a neve mégis magyar.

A cikk a hirdetés után folytatódik..
loading...

–  Igen, negyedrészt, a nagypapám révén tényleg magyar vagyok, de erről húsz évig a családban szó sem esett – bár hogy csak negyedrészt, abban nem lehetek biztos, hiszen a területen igen kevert a népesség. A család aranyosmaródi ágából származó Benkovics Károly például Budapesten volt főerdőmérnöki tanácsos. Nagyszombatban születtem, Farkashidán nevelkedtem – nagypapám még magyar gimnáziumba járt Érsekújváron, sőt az ő nagyszülei nem is tudtak szlovákul. Én meg nem hallottam magyar szót a családban. De a párom, aki magyar, mondta, hogy ez egyáltalán nem ritka itt, a Felvidéken.

–  Mikor kezdett érdeklődni a magyarok iránt?

–  Bár a szlovák iskolában is csak arról tanultunk, hogy a magyarok ezer évig hogyan nyomták el a szlovákokat, engem mindig érdekelt a múlt. Gyűjtöttem mindenféle régiséget: jelvényeket, kitüntetéseket, régi dokumentumokat, újságokat, könyveket, fényképeket, sűrűn jártam a levéltárakba. Jelentkeztem a pozsonyi Comenius Egyetem muzeológia szakára, s Pozsonyban is folytattam a gyűjtögetést, így találkoztam a barátommal, akinek ott van régiségkereskedése. Az ő ajánlására olvastam egy könyvet a magyarok második világháború utáni kitelepítéséről, ami nagyon megrázott, s később fokozatosan kiderült számomra, hogy sok mindent ferdítve vagy sehogyan sem tanultunk a történelemórákon.

–  Nem tanultak a kitelepítésekről?

–  Nem. A németekéről egy kicsit, de azt meg ugye a csehek csinálták, abban a szlovákok vétlenek… Később, már az egyetemen végeztem egy kérdőíves kutatást is erről, magyarok és szlovákok körében. A magyarok féltek róla beszélni, a szlovákok meg nem tudtak a dologról, s nem is akartak tudni – a huszonötből ketten reagáltak nyitottan az új ismeretekre. Később, ahogy egyre több mindent megtudtam, egyre inkább láttam, mennyi hazugságot tanultunk a szlovák-magyar történelemről.

–  Nyilván mindenki kicsit a saját szájíze szerint interpretálja a dolgokat…

–  Szerintem szinte száz százalékig a magyaroknál van az igazság. A szlovákok totális hazugságot interpretálnak a mai napig, és nagyon csalódott voltam, amikor erre rájöttem. Ha legalább igyekeznének egy kicsit közelíteni az álláspontjukat a valósághoz, és felelősséget vállalnának a múltbeli dolgokért, lenne esély megbékélésre, és kialakulhatna valamiféle partneri viszony.

–  Nem is lát erre irányuló szándékot?

–  Eleve a magyarok és szlovákok között tabutéma a történelem a mindennapokban. Irritál, hogy szlovákokkal, akárhány diplomájuk is van, nem lehet erről beszélni, s van az a szint, ahol már meg sem hallgat, akárhány diplomája is van az illetőnek. A közoktatással nagyon sok szlovák emberbe beleoltják az ellenszenvet a magyarok iránt – sok szlovákkal beszéltem, akik mondták, mennyire utálják a magyarokat, de nem nagyon volt rá érvük, hogy miért. Legfeljebb sztereotípiákat mondtak: a magyarok nagyképűek, fennhéjázók, elnyomtak minket, satöbbi.

–  Ha a tankönyvek szerint a szlovákok az őslakosok az egész országban, mégis mi a magyarázatuk arra, hogy ennyi magyar él délen?

–  Arról is van mindenféle teória: betelepítette őket Horthy és hasonló meredek dolgok. A Felvidék déli részének visszacsatolásáról van ugyanakkor emlékük, a nyolcvanadik évfordulón két szlovák barátom is posztolt, hogy sosem feledik a „magyar megszállást” – ez egyébként újabb feketepont a szemükben, hogy a magyarok ünnepelve fogadták a bevonuló Magyar Királyi Honvédséget. A turócszentmártoni nagygyűlés századik évfordulóján volt egy nagyobb állami ünnepség – ekkor mondta ki a Szlovák Nemzeti Tanács az elszakadást Magyarországtól –, és nem értették, hogy a magyaroknak ez nem ünnep, hanem gyásznap. A páromnak azért segítettem ennek megfelelően berendezni a kirakatot, amit egyesek be akartak törni, még fenyegető telefonokat is kapott miatta.

–  A cseheknél pedig állítólag egyre erősebb a nosztalgia az egykori Osztrák–Magyar Monarchia irányába, a szlovákoknál nincs ilyesmi?

–  A liberálisabb szlovákok egy része az első, azaz a két világháború közötti Csehszlovák Köztársaságba vágyódik vissza, a másik oldal viszont az 1939 és ’45 közötti klerikofasiszta Tiso-féle önálló szlovák állam felé kacsingat. Olyannal nem találkoztam, aki a Monarchiára pozitív előképként tekintene, bár a barátom állítja, hogy ismer több ilyet is, de bennük is inkább Habsburg-nosztalgia ez, s amint a magyarok szóba kerülnek, már elhatárolódnak. Regionális identitás sincs, a Visegrádi Együttműködésről is csak azok hallottak, akik aktívan foglalkoznak a politikával, a magyarokra nem divat szövetségesként gondolni.

–  Milyen volt ebben a környezetben rádöbbenni a származására, vagy épp előállni azzal, hogy magyarszimpatizáns?

–  Rendkívül furcsa érzés volt, s egyben nagy meglepetés is. A környezetem eléggé idegenkedve fogadta. Komoly támadások értek a legközelebb állóktól is, az egyik legjobb barátom például lenemzetárulózott. Vagy éppen egy régiségbörzén kérdezett rá a származásomra undorral a hangjában egy idős szlovák néni, amikor meglátta a piros-fehér-zöld karkötőmet. Bár ez utóbbi nem tűnhet valami szörnyű támadásnak, nekem nagyon rosszul esik az ilyesmi.

De elég keményfejű vagyok, s amióta tanulmányoztam a magyar történelmet, rádöbbentem, hol az igazság. Budapestet már csak régiségkedvelőként is jobban szeretem Pozsonynál, szebbek és nagyobbak a régi épületek, meg több is van belőlük. A barátom rokonsága miatt évente úgy ötször megfordulunk itt, karácsony tájékán, meg Szent István-napkor is.

A fürdőket is nagyon szeretem. Most egyébként sok magyar barátom van, ők nagyon jó emberek, örülnek nekem, és nincs a részükről semmilyen nyomás, hogy így vagy úgy legyek magyar, rám van bízva, milyen mélységében kutatom fel vagy azonosulok a saját gyökereimmel. Szokták mondani, a szlovákok és a magyarok tejtestvér népek, sok a hasonlóság, de azért érzek különbségeket is: a magyarok alapvetően szívélyesebbek, vendégszeretőbbek, a szlovákok zárkózottabbak, frusztráltabbak.

–  Hogyan fogadták a munkatársai ezt a nem mindennapi hozzáállást? S egyáltalán, milyen egy másik igazság ismeretében egy szlovák múzeumban dolgozni?

–  Szakmailag elismernek, de elég bizalmatlanok, a magyar nyelv pedig maga a vörös posztó. Még az egy szem magyar kolléganőmnek is túl sok volt a lelkesedésem, most már ő is szlovákul szól csak hozzám, mintha félne magyarul beszélni. Egyébként sokan titkolják a nyelvtudásukat vagy a származásukat, és ez valószínűleg a népszámlálásban is megmutatkozik. Ami a múzeumot illeti, sokszor tapasztalok felháborító dolgokat, például most volt százötven éves az intézmény, szép kiállítást is berendeztek, de minden csak angolul és szlovákul volt kiírva, holott magyar és német magánemberek gyűjteményéből és pénzéből alapították a múzeumot, s a „korabeli” divatbemutatón az első csehszlovák időkből való ruhákat mutogattak. Mondjuk a főtéren legalább a német múltat elkezdték elismerni, de a nyelvtörvény miatt hatalmas büntetés jár egy magyar billboard-ért, miközben senkit sem zavar, hogy a dolgok nyolcvan százalékban angolul vannak kiírva. Nagy erkölcsi dilemmám, hogy most készül egy kiállítás az első Csehszlovák Köztársaság megszületéséről, Trianonról, Pozsony elcsatolásáról, s hogy ebben úgy kell részt vennem, hogy nem állíthatom vagy írhatom ki, amit szerintem ki kellene.

–  Mindent egybevetve, mik a távlati tervei?

–  Szeretnék foglalkozni az igazság feltárásával és bemutatásával, de félek attól, hogy a múzeumban erre nem lesz lehetőségem. Egyszer majdnem elbocsátottak, mert a Tiso-korszak alatti pozsonyi kiállításokról, múzeumokról és a kulturális életről azt mertem írni, hogy az állam erőteljesebben támogatta a kultúrát, és minőségibb volt a városban a kulturális élet, mint akár most, akár az első csehszlovák időkben – s egyébként a magyarüldözés sem volt olyan elterjedt, mint később. Ekkor tanultam meg, hogy a múzeumban csak a hivatalos állami politikai vélemény jelenhet meg. Ezért inkább jelenleg a személyes életemben élem meg a magyar kötődésem: meg akarok tanulni tökéletesen magyarul, hogy magyarul beszélhessek a nagypapámmal, a rokonaim egy részével, a barátaimmal és a párommal is. Öt éve tanulom a nyelvet a pozsonyi magyar intézetben, ahol nagyon kedvesen fogadnak, de ők is tabuként kezelik a történelmi témákat. Amikor például a szokásos, hétvégére vonatkozó kérdésre elmondtam, hogy láttam a Trianon rockoperát, nagyon idegenkedve fogadta a tanár. Talán jó lenne kicsit visszavenni ebből az önreflexióból.

–  Ha egy tanácsot adhatna a szlovákoknak, mit üzenne nekik? S mit a magyaroknak?

–  A szlovákoknak azt, hogy tanuljanak meg magyarul. Hogy olvassanak magyar történelmi témájú könyveket, vessék össze azzal, amit ők tanultak, s a kettőből vonják le a konzekvenciát. A magyaroknak pedig azt üzenem, hogy ha a Kárpát-medencén belül bárhol járnak, mindenhol érezzék magukat otthon: Felvidéken, Őrvidéken, Erdélyben, Délvidéken és Kárpátalján is. És ne feledjék el, hogy a történelem nem állt meg most, annak a kereke tovább forog.

A Világ Titkai nyomán

A Facebook nem mutatja meg, cenzúrázza a híreket, ők döntik el mit olvashatsz el, és mit nem!

Ha Te sem akarod, hogy a Facebook döntse el mit olvashatsz, kattints ide, és iratkozz fel híreinkre.
loading...

Csatlakozz csoportunkhoz!